2012 egy jó év lesz (nekem, nekünk), ez már előre borítékolható. Most gondoljatok bele: volt már egy Lupin III special (itt írtam róla), Shinichiro Watanabe új animével jelentkezik a tavasszal, és... (dobpergést kérek...) április 4-től ÚJ LUPIN III SOROZAT INDUL!!!

Így igaz, a hír már visszavonhatatlan: alig egy hónap múlva indul az új széria, amire legutóbb majd harminc évvel ezelőtt volt példa. A sorozat tervét már a legutóbbi speciál idején rebesgették, de aztán gyorsan meg is érkezett a cáfolat. Idén 40 éves ugyanis Lupin III, mint animekarakter (rejtély, hogy honnan számítják ezt a 40 évet, mert tavaly lett volna szerintem az ideje), a sorozat ennek az évfordulónak állít emléket. A hivatalos ünnepélyen vetítenek le egy promóvideót ami (és ez volt a félreértések oka), elvileg az új sorozat pilotja lesz / lett.

Az új sorozat a hangzatos Lupin the Third: A Woman named Fujiko Mine címet viseli, és 13 részes lesz. Az még kérdéses, hogy ez a 13 rész egy összefüggő történetet mesél-e el, vagy pedig a korábbi szériákhoz hasonlóan minden rész más és más lesz, a címből minden esetre biztosra vehetjük, hogy Fujiko ezúttal több lesz holmi eye-candy karakternél. A legutóbbi speciálokkal egyébként pont az volt a bajom, hogy Fujikot érdemtelenül hanyagolták, miközben (szerintem) az egyik legnagyobb potenciállal rendelkező karakterről beszélünk. A tökéletes femme fatale, néhány kis csavarral: kizárt, hogy ne lehetne csak az ő karakterére fókuszálva egy sorozatot megtölteni.

Ha egy csaj kerül a középpontba, akkor ehhez egy női rendező is dukál. Az új szériát Sayo Yamamoto dirigálja, aki egy a kevés női animerendező közül, korábbi animéje a Michiko and Hatchin elég ígéretesnek tűnik, így talán nincs okunk félelemre. További érdekességek, hogy a karakterdizájnt a Redline-t is jegyző Takeshi Koike szolgáltatja - akinek jó a memóriája, emlékezhet egy kb. egy éves videóra, amiről azt hittük, hogy a legutóbbi speciál promója lesz. A karakterrajzokat ott is Takeshi Koike készítette, és akkor azt mondtam, hogy egyáltalán nem tetszik, teljesen különbözik attól a Lupin III-től, akit a rajzfilmekből megismertünk. Ez alapvetően nem baj, de azért ha hagyomány van (esetében kettő is, mert éppenséggel lehet az eredeti Monkey Punch manga rajzaihoz is hű), akkor ahhoz vagy így, vagy úgy, de ragaszkodni kell.

Nos, Koike a promókép alapján visszakanyarodik oda, ahonnan minden indult: Monkey Punch eredeti mangafolyamának rajzaihoz. Azok a történetek inkább szóltak felnőttebb olvasóközönségnek, így vélhetően a most kezdődő sorozat is ebben a szellemiségben készült. Anno, a pilot film, és az első sorozat is a manga alakjait használta (az epizódok nagy részét Isao Takahata és Hayao Miyazaki rendezték), és éppen azért is volt nagy szám a Castle of Cagliostro, mert ott szakítottak a készítők a radikálisabb megjelenítéssel, és egy, Miyazakihoz közelebb álló karakterdizájnt honosítottak meg. Az idei speciál például a Cagliostro alakjait vette alapul.

Az új sorozat tehát visszatér az alapokhoz, a képen Lupin III és Goemon például olyan, mintha Monkey Punch rajzasztaláról léptek volna le. Most, hogy már mindenki birtokában van a legfontosabb információknak, vajon melyik a következő legizgatóbb kérdés? Hát naná, hogy milyen zakója lesz kedvenc mestertolvajunknak. Az eredeti zöld? Netán a későbbi (második sorozat) piros, esetleg a kissé fura rózsaszín? A kép alapján egyik sem: kék. Mivel mindegyik színhez passzintható egyfajta viselkedésmód, a kék elég diplomatikusnak tűnik. Aztán majd kiderül.

Szóval kétség sem férhet hozzá, hogy egy, a közelmúlt filmjeihez képest meglehetősen elütő hangulatú és képi világú sorozat elébe nézünk, de aki belelapozott már az eredeti mangába, vagy nézegette már Monkey Punch rajzait, az nagyjából tudja, mire számíthat. És ha már vizuális forradalom, bűn lenne a képeket másra bízni, mint a Redline direktorára! Nézzetek csak rá a hivatalos honlapra emitt! Az onnan kimentett képet pedig itt találjátok!

Egy rossz hír viszont akad: ezúttal nem Yuji Ohno szerzi a sorozat zenéjét.

Egyéb infók hamarosan!

Farkas Dávid

Bizony, ez már a harmadik! Borító a tovább után.

Takeshi Koike egyike azon japán rendezőknek, akiket egyszerűen nem tudok hova tenni. Filmjeit elnézve a technikai tudása egyértelmű, sőt lenyűgöző, azonban a sokszor emészthetetlen történet és agybajszerű dialógusok teljesen kizökkentik a nézőt. Ennek ellenére pályáját szépen építgeti, és 2009-ben végre lehetősége nyílt egy nagyobb költségvetésű anime elkészítésére. Ez a 2010-ben bemutatott Redline.

A történet szerint egy galaxisszerte megrendezésre kerülő spéci autóversenysorozatba csöppenünk. A selejtezőként is felfogható Blue- és Yellowline versenyek legjobbjai juthatnak csak el az abszolút csúcsot jelentő Redline-ra. Főhősünk JP kis szerencsének köszönhetően szintén tagja lesz az indulóknak. Az Elvist és John Travoltát egyaránt idéző srác egyébként versenyek bundázásából éldegél, de még az ő térde is megremeg a Redline hallatán. A film tulajdonképpen a versenyre vezető út buktatóiról mesél, hogy az utolsó nagyjából húsz perc, fél óra már tényleg az eszeveszett száguldásról szóljon.

Mivel mostanában ástam bele magam a Speed Racer mangába/animébe, itt-ott egyértelmű párhuzamokat sikerült felfedeznem. Ez azért sem meglepő, mert az SP (haha) óta szinte az összes hasonló témájú film/rajzfilm abból merít - Takeshi Koike kizárt, hogy ne nézte volna gyerekkorában a Speed Racert, de legalább a David Carradine féle Death Race biztosan a kedvencei közé tartozott.

A Redline a maga nemében tökéletes lenne, ha az előzetes alapján várható eszeveszett küzdelmet nézhetnénk másfél órán keresztül. Ritkán mondok ilyet, de ha egyetlen hosszúra nyúlt versenyt húztak volna szét a teljes játékidőre, akkor nem lehetne egy szavunk sem. A filmet nyitó Yellowline képsorai egyszerűen tökéletesek, ahogy a Redline-t taglaló rész is: olyan érzése van az embernek, mintha egy dj-szett kellős közepén ülne, és az ilyenkor szokásos vizuális effektek, vetítések helyett adnák a filmet. Mert egy dj-szett közbeni vetítésként a világ legszívonalasabbja lenne, az kétségtelen. Azonban a két verseny közti időt Koike sokszor felesleges, túlbonyolított és érdektelen fordulatok sorával töltötte ki. Ha elolvassuk a külföldi kritikákat a filmről, szinte mindenki arról ír, hogy történetet ne is keressünk, mert nincs, meg hogy nem is ez a fontos. Az én bajom az, hogy Koike igenis megpróbált történetet keríteni a versenyek köré, de annyira jól mégsem sikerült neki és ez a játékidő igen tetemes részét teszi ki. Éppen ezért badarság legyinteni, és azzal elintézni, hogy nulla történet, meg hogy nem is ez a fontos.

De hogy jót is mondjak (mert kétségtelenül szórakoztató a Redline), ennél innovatívabb, merészebben színezett és szemet gyönyörködtetőbb animét én még nem láttam. Nem véletlenül grundolt össze egy rakás pénzt Koike, hiszen korábbi animéit elnézve (például a Katsuhito Ishiivel együtt készített Trava) bizony várható volt, hogy egy grafikailag közel tökéletes filmmel fog előrukkolni. Ugyanez érezhető volt már akkor is, amikor az Animátrix egyik epizódját tette le az asztalra. Takeshi Koike a vizuális trükkök nagymestere, és képsorait elnézve annyi igaz lehet a külföldi kritikákból, hogy a történetre nem kell odafigyelnünk. A Redline azon részei, amikor JP és társai a győzelemért küzdenek bizarr járműveikben szemkápráztatóak, és nem túlzás azt sem állítani, hogy a Redline a Blue-Ray-eladások tekintetében valószínűleg sokáig csúcsközelben fog állni.

A kicsit félresikerült történet (illetve inkább annak tálalása) ellenére Koike azért belecsempészett a "nyugisabb" részekbe is néhány meglepetést. Egyrészt (mivel ezt a filmet is Katsuhito Ishii-vel közösen jegyzik, már ami a karakterdizájnt és a történetet illeti) a Trava két agyzsibbasztó főszereplője, Trava és Shinkai is megjelennek a filmben, mint versenyzőpáros. A másik kis meglepetés, vagy sokkal inkább elborult humorforrás, az Roboworld, a Redline-nak helyet adó bolygó. Roboworld vezetői ugyanis nem akarják, hogy a versenyt az ő elszigetelt bolygójukon rendezzék meg (a Redline szervezői ezzel mit sem törődnek), és ennek érdekében minden eszközt bevetnek. Egy pillanat alatt sikerült egy politikai patthelyzetet kreálniuk az alkotóknak, ami a mai világpolitikát elnézve érdekes asszociációkat indíthat egyes nézőkben. Koike és társai persze nem foglalnak állást, sőt ennél egyértelműbb utalásokat sem tesznek, mindenesetre érdekes alapanyagnak bizonyul a film ezen része. Roboworld vezetői szuverenitásuk semmibevételének tekintik a Redline megrendezését, ezért a hadsereg teljes állományát a versenyzőkre szabadítják. A szervezők viszont ezt sejtve már előzetesen szabotázsakciókkal próbálják meg gyengíteni a Redline ellen tiltakozó bolygó védelmi rendszerét, és hogy teljes legyen a káosz, Roboworld néhány lakója a fennálló rendszer lehetséges megdöntésének lehetőségét látja a versenyben, és belülről próbálja megbomlasztani a bolygó egységét. Egyszerre hihetetlen és vicces.

Talán nem meglepő, hogy ez a vizuálisan korszakalkotó film a szcéna ebben járatos stúdiója, a Madhouse égisze alól került ki, és az sem adhat okot meghökkenésre, hogy Koike és társai összesen hét évig dolgoztak a filmen. Az autóversenyes részek egyenesen lélegzetelállítóak, a köztes játékidőn pedig a fekete humor kedvelői, illetve politológus hallgatók szórakozhatnak jól.

Ha sikerül valakinek pengeéles képpel és jó hangfalakkal megnézni, ez bizony tényleg felejthetetlen élmény.

Farkas Dávid

Blood Seal - Eternal Mermaid

(23. tv special - 2011.)

A 2011-es Lupin-special több szempontból is mérföldkő - de csak szépen sorjában.

Először is fontos leszögezni, hogy a filmek és specialok között alapvető különbségek vannak. A mozifilmek, mint amilyen például a Cagliostro kastélya rendre nagyobb költségvetéssel készülnek, a rendezői székbe a szakma egyik nagy guruját ültetik, és a végletekig kidolgozott történetük van. Nyilván azzal az igénnyel készítik őket, hogy a mozikban méltó versenytársai legyenek az élőszereplős blockbustereknek, és a japán mozis listákat elnézve ez elég gyakran sikerül is nekik.

A specialok már jóval szerényebb pénzből készülnek, a premierjük a tévében (OVA esetében videón, dvd-n) van, és ehhez a médiumhoz ezer szállal kötődnek. A rendező személye nem feltétlen kisebb név (például a nemrég elhunyt Osamu Dezaki öt specialt rendezett), de a kisebb büdzsé már mindjárt megszabja, hogy hányan és milyen szakemberek kerülhetnek a stábba. A küllem, maga az animáció, esetleg a zene (Lupin esetében ez nyilván nem áll fenn, Yuji Ohno vasmarokkal irányítja Harmadik Lupin zenei világát) láthatja kárát ennek, a történetvezetés pedig rendszerint maximum csak egy hajszállal jobb egy átlagos tévéfilmnél.

Az animék világában egy bejáratott brandben a készítők képtelenek a rajongók által elvárt tempóban gyártani a mozikat, ezért a figyelem fenntartása, illetve a rajongótábor gyarapítása miatt inkább a gyakoribb megjelenési lehetőséget biztosító special formátumhoz nyúlnak. Harmadik Lupin esetében ez már egy jó ideje évi egy specialt jelent, ami egy nagyon jó szám, pláne ha azt nézzük, hogy az elmúlt évtizedben nem egy korrekt, sőt szerethető animét láthattunk.

A legutóbbi special, a Last Job (Az utolsó meló) bemutatóját megelőző időszakban (kábé egy éve) mindenki azt találgatta, hogy mit jelenthet a cím. Lupin szögre akasztja összes eszközét, és nyugdíjba vonul, hogy ott számlálgassa a pályafutása alatt összeszedett pénzkötegeket? Esetleg a gond még ennél is nagyobb, és a nulla érdeklődés miatt kényszerül pihenőre kedvenc karakterünk? Szerencsére egyik sem, bár a valódi ok legalább ennyire szomorú volt: a szinkrongárda cseréje sajnos elkerülhetetlen volt.

A szinkronszínészeket Japánban elképesztően nagy rajongás övezi, ami csak hatványozódik egy ilyen kultikus brand esetében. Bár ez egy másik cikket érdemelne, de dióhéjban fontos összefoglalnom a szinkronok történetét, hogy megérthessük, miért (is) lesz emlékezetes film a 2011-es special, és miért is Last Job a 2010-es cím.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján járunk. A Harmadik Lupin manga sikerén felbuzdulva készült első sorozatban Yasuo Yamada azóta legendás szinkronszínész (seiyuu) volt Harmadik Lupin hangja, akivel azóta is sokan azonosítják a karaktert. (Yamada volt többek között egyébként Harry Calahan japán hangja is a Piszkos Harry-filmekben.) 1971-től (ebben nem vagyok biztos, mert az 1969-es keltezésű pilot film egyik változatában is őt halljuk) adta tehát a hangját kedvenc tolvajunknak, egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig. Nem csoda tehát, hogy a körülbelül 25 év alatt a köztudatba ivódott, jól ismert hangtól fájó szívvel búcsúztak a rajongók. Yamada halála előtti óhaja volt, hogy ha készül még Lupin-film, akkor ő a legszívesebben Kanichi Kuritát látná (hallaná) utódjául. Az óhaj teljesült, így Kurita 1995 óta a hivatalos Lupin-hang. Az első film Yamada nélkül a Farewell to Nostradamus volt 1995-ben, ennek a végén a következő felirat volt látható: "To Yasuo Yamada, Eternal Lupin the Third: Thank you!"

Kurita tehát nehéz helyzetben volt, de mivel hangja némi játékosságot vitt a karakterbe, gyorsan megszerettette magát a rajongókkal, nem mellesleg ideje is volt rá, hiszen az azóta készült összes special az ő hangján szólalt meg. A változás nem is az ő személyét érinti, de el tudjuk képzelni, hogy mit jelenthet a rajongóknak a több évtized utáni váltás.

A változás Zenigatát érinti. Goro Naya ugyancsak 1971-től (vagy 1969) adja a hangját a morgó rendőrfőnöknek, azonban Yamadát túlélve a kétezres évek végéig tökéletesen aktív volt. (Az eredeti Star Wars-trilógiában ő adta Obi-wan Kenobi hangját.) Gondoljunk bele, hogy egy majd’ negyven éves pályafutás áll a háta mögött, generációk nőttek fel az őáltala szinkronizált dühös Zenigatán – a váltás mégis elkerülhetetlen volt. Néhány éve ugyanis sajnálatos módon rákot állapítottak meg nála, daganatot találtak a torkán. Aki látta a tavalyi specialt bizonyára emlékszik, hogy a történet szerint Zenigata a film elején meghalt (természetesen látszólag): erre pont azért volt szükség, mert az egyre rosszabb állapotban lévő Naya néhány mondatos szerepet el tudott még vállalni, egy másfél órás special azonban már megterhelő lett volna a számára.

A Last Job tehát a szinkronszínészek egy részének, köztük Naya utolsó munkája, az utolsó special, amiben a régi, megszokott hangok hallhatóak. Ahogy Kurita 1995-ben volt nehéz helyzetben, úgy a Blood Seal többé-kevésbé új gárdájának kell felkötni a gatyáját. Egy gyors felsorolás: Lupin maradt Kurita, Jigen pedig Kiyoshi Kobayashi, míg Goemon Daisuke Namikawa, Fujiko Miyuki Sawashiro, Zenigata pedig Kouichi Yamadera hangján szólal meg ezentúl. Szerencsére jól megoldották a feladatukat: Zenigata még morgósabb lett, igaz kicsit másképpen elégedetlen, mint Naya esetében volt, de nem lett kirívóan rossz, és ez egy ilyen körülmények között történt debütálásból a lehető legjobb, amit ki lehet hozni.

A 2010-es Last Job felemás érzéseket hagyott bennem (nem is írtam róla), de most leszögezem, hogy a Blood Seal – Eternal Mermaid jó! Nem tökéletes, de rendben van. A viszonylag gyorsan elkészült angol feliratnak köszönhetően néhány héttel a japán debüt után nézhetjük is, egy kis google-tudással bárki pillanatok alatt fellelheti a filmet.

A történet szerint Lupin ismét egy (sőt kettő) rejtélyes kő nyomába ered, ami a már megszokott módon valami sokkal nagyobb kincshez vezeti hőseinket, akik először két alvilági szervezet közé ékelődnek, majd a főgonosz (akinek mi lehetne más a terve, mint hogy hatalmas hadsereget gyártson, és világuralomra törjön) felbukkanása után egyértelmű mederbe terelődik a történet.

Hőseinkhez csatlakozik egy kislány is, a 14 éves Maki, aki mesterének tekinti Lupint, és szeretné, ha tanítványává fogadná. A kérdés csak az, hogy mi köze Makinak, illetve a rejtélyes módon minden sérüléséből felépülő Misának a két kőhöz, illetve az általuk őrzött titokhoz?

Semmi extra tehát, visszafogott alaptörténet, ami nagyjából újrahasznosítja az összes eddigi klisét, fordulatot, de mindezt egyenletes ritmusban teszi, a korábbi felesleges butaságok nélkül. (Mondjuk a Hulkká változó ellenfelet kicsit erősnek éreztem.) Azért valami kis plusz is jutott az animébe: nagyon ritkán fordul elő, hogy Lupin múltját direkt módon vonják bele a sztoriba, de a Blood Sealben maga a nagypapa, Arséne Lupin is feltűnik, sőt szerves részévé is válik a kis hadjáratnak.

A Blood Seal annyiban más a korábbi specialokhoz képest, hogy az erőszak sokkal explicitebb módon jelenik meg. Ez nem jelent hatalmas kaszabolást természetesen, de a korábbi „ártalmatlan” leszámolások helyett most folyik a vér rendesen. Ami leginkább azért meglepő, mert a Blood Seal karakterdizájnerei ismét elővették a Ghibli-figurákat, tehát a Cagliostro kastélya karaktereit vették alapul a rajzolásnál, ami rendkívül visszafogott, szelíd küllemet kölcsönöz a szereplőknek, a kontraszt a vérrel pedig minden eddiginél erősebb. A készítők keze ezekben a jelenetekben érezhetően megremeghetett, a film teljesen felesleges momentumai rendre ezek a leszámolások: a kevesebb néha több.

A special hibájaként lehetne még felróni azt, hogy bár tényleg jó a forgatókönyv, mármint nagyon jól kiaknázza a karakter lehetőségeit, kicsit mégis unalmas, lassabb sodrású lett a végeredmény. Pedig a történet a néhány akciójelenettel együtt nem indokolja ezt, bőven lett volna benne annyi potenciál, hogy egy pergősebb anime kerekedjen belőle, de ezt leginkább annak tulajdonítom, hogy az egységnyi sztorit másfél órára húzták a szét a készítők. Ehhez bőven elég lett volna egyetlen óra, ahogyan azt már néhányszor meg merték kockáztatni, és akkor tényleg egy rossz szavam sem lenne.

A már említett Ghibli-szerű külső nem véletlen egyébként. A rendezői székbe az a Teiichi Takiguchi ült, aki több Ghibli-filmnél is dolgozott. A könyvek hercegében, és a Pom Pokoban is animátor volt, de a jellegzetes arcokat használta a The Piano Forest című animében is. Kissé homályos, gyönyörű színekkel kiegészülve a végeredmény nagyon szép lett, kiegyeznék, ha mostantól így néznének ki a szereplők. Fujiko például a legelső sorozatbéli (hetvenes évek) önmagára hasonlít, ami már magában pozitívum. Egyedül Lupin az, aki furcsán sikerült: nem rossz, mert a Blood Seal szövetébe simán illeszkedik, de a korábbiak ismeretében egy trükkös tolvaj kapcsán semmiképp nem szabadna, hogy az esetlen, vézna és kicsit jellegtelen jelzők felmerüljenek a nézőben.

Összességében tehát egy szórakoztató, intelligens specialt kaptunk, amiből a lehetőségekhez képest a legtöbbet hoztak ki az alkotók. Az új szinkrongárda nem okozott csalódást, de a küllemre és a forgatókönyvre sem lehet panaszunk. Talán Yuji Ohno megerőltethette volna magát a filmzene tekintetében, de hát ő letett már ezt-azt az asztalra, van miből szemezgetnie, és az sem igazán zavaró, ha a hatalmas életművéből néhány dolgot újra és újra eljátszik.

Bármilyen előzetes tudás nélkül is bátran ajánlható!

Farkas Dávid

A Hiperkarma fórumára érdemes ellátogatni, mert újabban (ahogy Robi is) eléggé fel van pörögve. Először is egy mostani fellépés teljes (?) felvétele, amelyen Robi Frenkkel, meg Szekeres Andrással együtt játszik itt, a Recorder weboldal cikke itt, a Csipogó premierje pedig itt nézhető/olvasható. Sőt, mindjárt meg is hallgatható itt és most a hivatalos, 2011-es verziója a számnak, amit gondolom már mind hallottatok. ;)

Biorobot - Csipogó by Recorder.hu

Monkey Punch (fent) és Takao Saito (Golgo 13, lent) kívánnak velem együtt Boldog Új Évet! Azért nyúl, mert a nyúl évébe léptünk. ;)

Edgar, Edgar. Ki a fene lehet az az Edgar? Csak mert Franciaországban ment egy anime, aminek a címszereplőjét így hívták. Ez pedig az openingje...:)

Lupin III egyes országokban más névvel futott, de ez a verzió azért sem meglepő, mert a karakter képzeletbeli nagyapja, Arséne Lupin francia gyökerekkel rendelkezett. Japánban anno Monkey Punch nem nagyon törődött holmi szerzői jogokkal, Franciaországban viszont talán a problémákat elkerülendő váltottak nevet.

Az Akira hazai mozipremierje előtt Varró Attila tartott előadást. Érdekes csemege lehet, bár valószínűleg a fullos dévédékiadáson található Varró-kommentárral nem ér fel. (De az sajnos nekem sincs meg...)

Keiichi Hara új animéjének trailerét erre találjátok (egy még hosszabb verziót pedig ide kattintva érhettek el.) A történetről sokmindent nem sikerült kiderítenem, de elvileg arról szól, hogy egy mennyekbeli lottón nyertes egyén visszatérhet a Földre. Kicsit Summer Wars és Az idő fölött járó lány-érzésem volt, a téma ellenére igencsak földhözragadt megvalósítással (ami jó pont), illetve igen érdekesnek ígérkezik a live action- és az animeelemek keverése is.

Egy kis egyveleg Fujiko figurákból, természetesen alsónemű-villantásokkal, meg egyéb nyalánkságokkal megtűzdelve.

Bár megnézni nem voltam hajlandó a Casino Royale című Bond-filmet, a trailerére húzott Cagliostro kastélya részletek annál inkább megmozgattak. :)

A nemrég sajnálatos módon elhunyt Satoshi Kon után a napokban újabb animelegenda hagyott itt minket.

Shojuro Yamauchi úgynevezett key animator volt, és többek között dolgozott a Szentjánonsbogarak sírján, a Chihiron, a Sherlock Houndon, Urusei Yatsura moviekon, de az ő keze munkáját viseli a Future Boy Conan,  illetve több Lupin III anime is (The Legend of Gold of Babylon, The Secret of Mamo).

Nyugodjanak békében.

A következő trailer néhány special DVD-megjelenés promóciójához készült. Ezzel nincs is semmi baj, de most először szembesültem (hehe) Lupin der Dritte német szinkronhangjával. Ebben a kis bejátszásban mindegyikük szörnyű (igen, még Jigené is, bár ővele még kibékülnék), de a főszereplőből minden játékosságot sikerült kiölni ezzel. Azért a videó elég jó.

Az Affenheimtheater.de-ről értesültem, hogy Miyazaki legújabb filmterve ezúttal nem egy vadiúj mozi, hanem egy régi művének a folytatása lesz. A Porco Rosso az egyik legjobb animéje (szvsz) a Mesternek, és érdekesen hangzik a spanyol polgárháborús téma is a folytatáshoz, de azért mégiscsak: mintha azt nyilatkozták volna valahol, hogy a Ghibli nem fog a közeljövőben folytatásokat csinálni (mint azt ahogy az amerikai kollégák csinálják a húzócímeikkel - Toy Story, stb)! Persze nem kell készpénznek venni azért, egy interjúban ejtett el néhány erre utaló dolgot Miyazaki, de a semminél több az esélye. Na ez így hír most?

szerk.: most nézem, hogy az Artéria Blog japán szekcióján már megelőztek a közhírré tétellel - majdnem egy teljes nappal. :( Na mindegy, egyébként az Affenheimtheater német verzióját pont Chavez egyik tippje óta követem, szóval nem meglepő, hogy ugyanonnan kerülnek elő az infók. :)

Ha német lennék, és évekkel ezelőtt otthon az MTV-t bekapcsolva délutánonként Lupin animét nézhettem volna, biztos tetszene nosztalgiából ez az Opening, de így sajnos nem annyira. Érdekességképp mindenképpen ajánlott a megnézése, illetve hogy csodálkozzunk is egy kicsit: némethonban az MTV olyanokat nyomatott, mint Lupin III, vagy a Golden Boy című csoda. Durva.

Folytatva egy sorozatkezdeményt még régebbről, a neten talált (és lehetőleg tulajdonosaik által fényképezett) Lupin-figurák képeit ajánlom figyelmetekbe - mostantól.

Az elmúlt napokban édesapám 50. születésnapjára készítettem Windows Movie Maker-ben fotókból összeállított "diavetítést", zenével, meg észveszejtő effektekkel megtámogatva. Maga a program nem annyira rossz, mint amire még régről emlékeztem, igaz nem is nagyon jó, de amennyi baromságot összehozott ezúttal, azt csakis a születésnap közelsége miatti hajrá miatt nem jutalmaztam egy gyors laptopösszetöréssel.

Az még hagyján, hogy elég kezelhetetlen az idősora, de (és most figyelj), ha elkészülsz egy klippel, és elmented, mert mondjuk holnap még szeretnéd folytatni, akkor a következő megnyitásnál eltűnik az összes effekt, amit belepakoltál. Illetve ott van, de a program nem képes érzékelni, így újra kell csinálni az egészet. Aztán valami miatt a gépen közzétenni sem engedte a videót, de ezen már fenn sem akadtam. A neten többeknek is gondot okozott egyébként az előbbi probléma, így ma újra megcsináltam, és ki sem léptem a programból egészen addig, míg minden teljesen kész nem lett.

Vistám van, ami már annyi könnyedséget ad, hogy egyből sikerül DVD-re rakni a dolgot, mert van egy kis DVD-készítő program benne. Ehhez nagyon hasznos tanácsokat adott ez az oldal: lacy.hu/windows_vista/dvd_keszites , örök hála nekik.

Mivel az albérletben vagyok, ahol nincs dvd-lejátszó, így a holnapi átadásnál élesben fog kiderülni, hogy elviszi-e a régi lejátszónk ezt a jóégtudja milyen formátumot, amibe konvertálva lett. Remélem igen...

Úgy néz ki, mostantól videobloggá alakulunk! Ez a videó viszont magáért beszél.

Unalmasabb napokra...

Az új Pachinkohoz jött egy új promóvideó, ami korábban soha nem látott képsorokat is tartalmaz. Ja és így összegyűjtve majdnem 10 perc!!! (Csak fanatikusoknak:))

Az 1980-as évben Lupin III (ezúttal pink zakóban - harmadik széria) szendvics reklámozására adta a fejét. :)

Michael Arias első live-action rendezését 2009-ben mutatták be. Persze jóformán semmit nem lehetett róla hallani, a trailer alapján pedig kissé TÚLZOTT ROMANTIKA szaga van, azért egy nézést mindenképpen megejtek valamikor az ősz folyamán.

Ja hogy ki az a Michael Arias? Nos Taiyo Matsumoto Black and White című mangájából ő rittyentette össze a Tekkon Kinkreet című animét. Én meg végre letudom a kötelezőt, és megnézem ezt a majdnem kétórás animációt. Persze félember voltam eddig, de most többszörösen is esedékes a megtekintése, ugyanis találtam hozzá német feliratot, ami a nyelvvizsga előtt állva nem feltétlen rossz.

Ez meg itt a Heaven's Door trailere. Nem jakuzás, szóval egy látogatót már el is vesztettem. Lehet, hogy már az elején szólnom kellett volna? :)

Ez a videó nyilvánvalóan zseniális: bemutatja, hogyan készítsük el otthon saját kezűleg a Daft Punk duó egyik sisakját, emellé pedig stílszerűen a DP húzza a sisakalávalót. (Ja és mellékesen egy wales-i corgi is feltűnik egy pillanatra, tudjátok ilyen volt az Ein kutya is a Cowboy Bebop-ban.) Csillagos ötös!