Where The Wild Things Are
Rendezte: Spike Jonze
Mit csináljon egy gyerek, akit nem engednek kibontakozni, akinek kevés a rendelkezésére álló hely, aki korlátok közé szorítva él, és aki (legalábbis ő úgy érzi) senkire nem számíthat? Hát a mesékbe, saját képzeletébe menekül, ahol önmaga alkotta barátokkal, a lehető legteljesebb szabadsággal játszhat. Max egy ilyen fiú, aki dacból (csínytettei kiverik a biztosítékot az anyjánál, nővére pedig tinédzser lévén sokkal inkább tölti az időt haverjaival, semmint öcsikéjével) tesz az általa ismert világra egy nagyot, és „tengerre kel”. Maurice Sendak eredeti gyermekkönyve minimális szövegezéssel, és gyönyörű rajzokkal operált. A könyv szerint Max, a rendkívül makacs és rossz kisfiú megelégeli a szobafogságot, és egy távoli szigetre menekül, ahol csodásabbnál csodásabb, de egyben félelmetes szörnyek várják. Ezek a lények feltétel nélkül elfogadják királyuknak Max-et, és ettől a ponttól kezdve féktelen játék és bolondozás tölti ki az oldalakat. Egy drámai törés azonban megállítja a pergő lendületet, és visszaűzi a való világba hősünket. Mindezt körülbelül negyven oldalon, óriási képekkel, oldalanként, vagy inkább kétoldalanként két-három soros szövegezéssel.
A gyermekkönyvek soha nem szókimondásukról voltak híresek, sokkal inkább fektetnek hangsúlyt a képekre. Ez nem azt jelenti, hogy akár elhagyható lenne a szöveg (és ebben nagyon is hasonlítanak a képregényekre), hisz együtt mesél a kettő, de a gyermeki figyelem lekötése érdekében a rajzok túlnőnek mindenen, hatalmas, szélesvásznú alkotások, amelyeken elidőzhet a néhány éves olvasó (és természetesen a felolvasó szülő), nem mellékesen teljesen felborítva ezzel a kompozíciót. Az Ahol a vadak várnak eredetijénél továbbá az az általánosan bevett elv is érvényesült, hogy a félelemkeltés eszközeivel élve mesél el egy többértelmű, rengeteg szinten működő, ezáltal örökérvényű történetet. A film készítői, Spike Jonze, illetve a társíró Dave Eggers is úgy vallott netes interjúkban, hogy gyermekkorukban lenyűgözte őket a szörnyek arca, féltek tőlük, de a vonzódásukat képtelenek voltak legyűrni, így folyton vissza-visszatértek a könyvhöz.
Sok-sok évvel később, amikor a történet vászonra adaptálásának ötlete felmerült egyáltalán (voltak egyébként előtte is próbálkozások, animációs filmek például készültek a könyvből), egyértelmű volt, hogy a lehető leghűebben dolgozzák fel az eredetit. Ám mindaz maximum egy rövidfilmhez elegendő anyagot jelentett volna, így néhány lényegi, de szerencsére többségében jelentéktelen módosítással voltak kénytelen élni. Nem bontották meg a történet ívét, de például központi szimbólummá tették a közös várépítést, mint a közösség egybekovácsolására tett, eleve halálra ítélt kísérletet, illetve elnyújtották a játékra szánt időt. A rajzok dominanciáját itt értelemszerűen a képek uralma veszi át, a kevés szöveghez hűen pedig a szereplők éppen csak annyit beszélnek, ami a megértéshez elengedhetetlenül szükséges.
Max mind a könyvben, mind pedig a filmben hordoz valami visszataszító jegyet magán. A könyvben még inkább ellenszenves szereplő, a film némi pátosszal megtámogatott dicsfénybe bújtatja, de még így is kiérződik a felnőttes komolyság szeméből. Ez a való életben is Max nevű gyermekszínész, teljes nevén Max Records érdeme, aki ha kell ártatlan, lányos arcú gyermek, ám a vadság minden egyes képkockán érződik róla. Nem feltétlen cselekvő hős, de a filmben fontos változtatás volt az, hogy nem szobafogságból vágyódik el a távoli szigetre, hanem megszökik otthonról, elfut, tehát cselekszik, sorsát önmaga kezdi el irányítani. A végcél mindkét esetben ugyanaz, ahogy a mondanivaló sem szenvedett csorbát az adaptáció során, de az új Max a mai kor igényeihez mérten felnőttesebb lett.
A film inkább Spike Jonze videoklippes munkásságát öregbíti, semmint felfogható lenne egységes mozifilmként. A rendező pontosan emiatt volt tökéletes választás a posztra: a folyamatos asszociáció, a gyermeki fantázia kicsapongásai, következmények nélküli, olykor szürreális mozzanatai azt a tágabb értelemben vett „nemrendezést” igényelte, amit Jonze remekül végrehajtott. Jelenetek váltják egymást lényegi átkötés és kapocs nélkül, a korlátlan szabadság nem csak a vászonról süt le, hanem a rendezés is árasztja magából. A munka legnagyobb részét úgyis a néző végzi, ugyanis az eredeti könyvhöz hasonlóan nem szolgál kielégítő magyarázatokkal, nem törődik azzal, hogy bármi hollywood-kompatibilis tanulságot levonasson, kimondasson szereplőivel, csupán megtörténik minden. Az egyetlen fontosabb ív szerencsére érintetlen maradt, és a csapongások ellenére is kiérződik a filmből, méghozzá az idilli környezet egyre komorabbá válása, a tétek és Max „honvágyának” növekedése. Egyéb híján ez szolgál történetként is, minden más alibi, mármint ha a féktelen törést-zúzást és játékot ennek lehet nevezni.
A film (ahogy a könyv is) Max gyermeki nagyravágyása szülte elképesztően súlyos bizonytalanság bemutatása mesteri szinten. A szörnyek méretüknél fogva folyamatosan fenntartják ennek hangulatát, a filmben remek módon mindez rendkívül naturalista módon jelenik meg. Max bármelyik pillanatban porrá zúzódhat a nála ötször nagyobb szörnyek játéka közben, mert azok bármennyire is vigyáznak rá (egyébként semennyire sem, ez a képzeletvilág nélkülöz mindennemű rációt, ezzel hű marad eredeti vállalásához, a gyermeki lélek képzelőerejének promotálásához), akár a közös alvás közben is agyonnyomhatják, bármikor felfalhatják, vagy a várépítéshez összehordott kövek martalékává is válhat.
A gyermekkor kegyetlen kilátástalanságából a kiút csakis Max saját önkontrollján keresztül vezet, amit normális gyerek legjobb esetben eltanul a család idősebb tagjaitól, vagy pedig saját tapasztalatok árán asszimilálódik társadalmunkba. Ez a beépülés egy gyermek számára elviselhetetlen teher, a megfelelés mindennemű jelétől ódzkodnak, hogy aztán egy drámai (kinek mennyire az) fordulat után végül is beálljanak a sorba. Éppen ezért lesz Max maga a szörnyek és fordítva. Mindannyian egy-egy személyiséget testesítenek meg, amik Max elméjében vannak jelen. A gyermeki útkeresés metaforája ez, a jellemek próbálgatása, hogy ráérezhessen arra, amelyik a legjobban megfelel neki. A film végéig önmagával küzd, így az összes feszültséggel teli jelenet, ahol a szörnyek felfalhatják, összenyomhatják, eltiporhatják hősünket igazából azért válik félelmetessé, mert a kisfiú saját énjeivel kerül szembe. Ezt támasztja alá Max jelmeze is: a csínytevés során magára ölt egy bundás, állati bőrre hasonlító kezeslábast, nem sokkal később pedig a szörnyek szigetén meglepő módon szőrös bundájú, valós állatokra hajazó lényeket talál.
A teljes siker érdekében Spike Jonze a filmzenéknél sem bízott semmit a véletlenre. Volt barátnője, a Yeah Yeah Yeahs énekesnője Karen O jegyzi a dalok nagy részét, de közreműködik a jelenkori indie színtér több jelesebb alakja is. A dallamok kellőképpen elszállósak, a film és a rendezés filozófiájához a végsőkig passzolnak.
A magyarul egyenlőre elérhetetlen Maurice Sendak könyv lehető leghűebb adaptációja lett a mozifilm, ami ideig-óráig könnyed, de kőkemény mondanivalója és hasonló jelenetei miatt egyáltalán nem számít gyerekfilmnek. Hogy meghatározó-e? Erre csakis az idő adhat majd választ.
Farkas Dávid
