Ismerve a Sandman történetét, nem mondhatnánk, hogy túl sok esély volt arra, hogy Morpheus és Wesley Dodds akció közben találkozzanak, Matt Wagner (Sandman Mystery Theatre) és Neil Gaiman (Sandman) azonban úgy döntöttek, hogy mégis összehozzák a két figurát. A nagy találkozásból két következmény nélküli oldal lett, aminek apropóján született meg a sztori.
Lényegében ez a 63 oldalas képregény csemege a Sandman és a Sandman Mystery Theatre rajongóinak, Teddy Kristiansen vizualítása amúgyis elrettenti a tökéletes idomokhoz szokott olvasókat. Mindemellett annyi biztos, hogy a képregény legnagyobb erőssége a hangulata, ami az eredeti sorozatra is jellemző. De először lássuk a történetet.
Egy régi ismerősnek a halála készteti Wesley-t arra, hogy Londonba utazzon és kiderítse a háttérben lévő dolgokat. Egy kandallóban égő levél maradványai a kiinduló pont, így kerül hát a brit fővárosba, ahol történetesen találkozik szerelmével, Dian-nel, aki nem csak New York-ot akarta otthagyni, hanem egy kicsit Wesley-t is. Vagy talán Wesley-t nem is, csak a Sandman-t. Érdekes különben, hogy míg a legtöbb képregényszereplő jótevő felesége/ élettársa viszonylag jól viseli szerelmük titkos identitását, addig Dian ki nem állhatja azt, gúnyosan meg is kérdezi Wesleytől amikor találkoznak: „And you brought your gasmask along, did you?”, ill. a képregény másik felében amikor mindketten titokban nyomoznak és összefutnak, a nő nem hajlandó addig beszélni Wesley-vel, míg le nem veszi a maszkot. Érdekes még ebből a szempontból az a jelenet a történetben, amikor egy fazon a partin (amit Roderick Burgess, az Álom fogvatartója rendezett) elkezdi kifejteni a véleményét a fallosz és a fegyverek kapcsolatáról, mint a férfiak milyenségének meghatározásáról, Dian pedig kapva kap az alkalmon, hogy rákérdezzen, vajon a pisztoly ami zöld álomgázt lövell ki, mit jelent? Amúgy a történet 1939-ben játszódik, így a partin nem csak furcsa dolgaikkal hozakodnak elő a vendégek, hanem a közelgő háborún való elmélkedéssel is.
A bizarr parti elég sok oldalt el is visz és a rejtély(ek) megoldása a szálak összefutásánál történik meg. Nem részletezem, mert bár elvileg ennek a gerincén halad végig a sztori, ami igazán lényeges az Wesley és Dian újra egymásra találása. Meg a másik nagy találkozás, amit nem teljesen értettem. A Sandman első részében - ami Morpheus foglyul ejtését, szabadulását és bosszút állását tartalmazza – az Álomkirály egész végig arra vár, hogy valaki elaludjon a közelében (ha nem egyéb lehetőségre, mindenesetre ez lett a nyerő), ami 70 év után történik meg. Namármost ugye azt nem parancsolhatta meg a mindenkori őröknek, hogy aludjanak el, sőt nem parancsolt nekik semmit – feltételezem nem látta értelmét. Itt viszont Wesley-t felejtésre bírja, tehát akkor elvileg megtehette volna, hogy arra kérje, vegye a maszkját és lőjön egyet a pisztolyával, amitől elaludhatott volna.
Talán furcsa, de a képregény legjobb panelje legalább annyira beleillik az oldalba ahol van, mint amennyire senki se hiányolná, ha kikerülne onnan. Eléggé ellentétes az oldal többi paneljével, ahol a jómódú öreg aki az öngyilkosságához készül, úgy cselekszik mintha csak a szokásos esti fürdőjét készítené elő, a rádióból pedig vidám zene szól. Közben meg itt van nekünk ez a kép, ahol Wesley, mint Sandman figyel, a háttérben meg a sötét város. Mintha ez is akarná jelezni, akármivel próbálod is leplezni, itt vagy te is ennek a nyomasztó és negatív jellegű dolognak a kellős közepén. Nem mellesleg valamit nagyon visszaad úgy általában a Sandman Mystery Theatre sorozatból.
Amit egyébként még nagyon bírok, amikor főhősünk használja a fegyverét. Ez valahogy nekem olyan jelképes, mint amikor Batman a kötelén lendülve rúgja oldalba az ellent vagy amikor Szupi kilométerekről repülve mos be egyet az aktuális nemezisnek. De őszintén szólva nem tudom mi tetszik nekem annyira ebben.
Kristiansen amúgy nagyon szép munkát végzett, egyetlen hiba volt csak, egy képen nem volt a főszereplőn kalap, amin elméletileg kellett volna, hogy legyen. Vagy az előzőn nem kellett volna, hogy látszódjon. Mindegy.
Inkább kellemes kikapcsolódás volt ez a sztori és ahogy korábban említettem, nagyon hangulatos. Elsősorban azoknak ajánlanám, akik olvasták a Sandman első részét és talán egy keveset a Mystery Theatre-ből. Bár önmagában is élvezhető a képregény, úgy az igazi ha ismerjük már egy kicsit a szereplőket. A sztori önállóan jelent meg ’95 szeptemberében, de megtalálható a Neil Gaiman’s Midnight Days kötetben is. Sleep.
