Igen, igen, a fekete-fehér, jobbnál jobb képregényekkel jelentkező kiadvány eljutott a negyedik számig, és nem feledjük persze a csodás Alienes különszámot sem. A legfrissebb kiadványhoz az őszi börzén lehetett először hozzájutni szvsz, én is itt tettem szert egy példányra. Lássuk hát, hogy mit is jelentett nekem az egész, illetve méginkább, milyen érzések kavarogtak bennem olvasás közben, és egyáltalán: milyen is lett a legújabb Két.

Le is kell szögeznem gyorsan, hogy mindezen írás ismét az én véleményemet tükrözi, és nem feltétlenül kritikának kell felfogni, hanem egyszerű olvasmányélmény-leírásnak.

Az őszi szám tehát megjelent, és egyből 5 képregénnyel gazdagította ismereteinket. (ami engem illet, igazából csak 4, mégis 5, de erről majd később)
Szerencsére ismét javarészt Dark Horse comicok olvashatóak, de a legelső történet például a DC Solo sorozatának 6. számában jelent meg. A magyar fordításban a Hajtóerő címet kapott képregény (Drive) igen erőteljes felütését képezte az egésznek. A vizuális része nagy magabiztossággal idézte a régebbi képregényekét, ez a kicsit Roy Lichtenstein figurákra is hajazó ábrázolás egyből a szívembe lopta magát, de tény, hogy mindez inkább a nők rajzolásában nyilvánult meg igazán. Ha már nőkről ejtek szót: elképesztően erotikusra sikeredtek, a női domborulatok igazán sokat mondóak, anélkül, hogy lelőnék a "poént". Ez tehát így tökéletes, ahogy van, de nézzük magát a történetet. A már sokszor alkalmazott mesélési stílust használja: a képek egy már megtörtént eseményt "mondanak" el, míg a narráció, illetve tehát a párbeszédek a jelenben zajlanak anélkül, hogy látnánk az éppen beszélgető feleket. A két fél pedig egy házaspár, épp egy kisebb összezördülésüknek lehetünk tanúi, melynek apropója az, hogy az asszony középszerűnek találja mindenkori helyzetüket. Ismerős helyzet lehet, sztereotípia, szerencsére én még nem tapasztaltam meg ezt.
A panelkezelés igen pontos, bár ezzel ilyen szinten már csak ritkán szokott gond lenni, a végső poén pedig tényleg üt. A brutalitás fátyolos megjelenítése, és a sejtelem mindig megtalálja a maga rajongótáborát, engem mindenesetre megnyertek vele. Semmit nem látsz, mi történik, mégis tudod a párbeszédekből, sőt a képek kicsit más kontextusban, de elmondják mindazt, ami történni fog. Mi ez, ha nem magának a képregény, mint művészet teljesjogúságának bizonyítéka?

A Hajtóerőt követi az általam egyik legjobban várt történet, ami Goon, a zsivány mindennapjaiba avat be minket. Zombiélőhalott-verés, persze nem egyszerűen megmesélve. Az alkotó egyébként a már itt a blogon is bemutatott Roger Langridge, aki zseniálisan töltötte ki a rendelkezésére álló 5 oldalt a Goon Noir 2. számában. Első ránézésre rendkívül zsúfolt oldalak egy kis tanulmányozás után megszelídülnek, de így is érzékelhető, hogy elképesztően sok dolgot sűrít egy-egy képkockába, amire azért rájátszik a fekete-fehérség is, valamint az, hogy a háttér elég sokszor az útmenti házak bedeszkázott frontja. A bohókás, könnyen megszerethető stílusú rajzoló két egyszerű vidéki srác "ámokfutását" örökíti meg Goon városában. A tájszólás fokozott használata miatt a magyarra ültetés nem mehetett zökkenőmentesen, de így utólag bátran állíthatom, hogy ezen a történeten szórakoztam a legtöbbet, és ebben elég nagy része volt a magyar fordításnak. A két skac utazgatása közben szinte statisztaként tűnnek fel a már jól ismert karakterek, miközben újdonsült hőseink ebből mit sem vesznek észre. Komikus és letehetetlen történet, a válogatás legjobbja.

Lássuk, van-e még feljebb ilyen magasságokban: A moly. Nos nincs sajnos, legalábbis ez a képregény nem tesz senkit sem rajongóvá. Általam eddig nem volt ismert a karakter (Moth), és ez a történet sem szerettette meg velem őt. Egy fordulatos leszámolós történetről van szó, ami ilyen kis terjedelemben is elég jól kihasználja a toposzban rejlő lehetőségeket, de nem eléggé egyértelműen ahhoz, hogy ez emészthető legyen. A vizuális résszel ebben az esetben sem volt probléma, egyszerűen maga a sztori kivitelezésén lepődtem meg nem kicsit. Persze lehet, hogy a hiba bennem van, de többszöri olvasás után sem értem a poént, illetve van tippem, de az meg nem kielégítő befejezés lenne. No mindegy is, egy képregény, ami nem tetszik, így azért elég jól áll még a KéT új száma. Jöjjön hát Rusty. :)

Itt is van, megérkezett Rusty Razorclam, a Neptun elnöke, akiről megtudhattuk a kiadvány honlapján, hogy belőle csak egy létezik. Régebben vettem egy kisebb adag Dark Horse Presents-et, és az egyik címlapján díszelgett Mignola kis teremtménye. Bár a képregényt elolvasni nem volt időm, meg meg is feledkeztem róla, első belelapozásra már akkor is egész érdekesnek tűnt. Mignolától nem állnak távol a fura dolgok, de míg Hellboy vagy BPRD esetében ez a boszorkákat, mágiát, vagy épp a különböző átkokat jelenti, itt egy teljesen más oldalát villantja meg nekünk. Egy fiatal férfit Neptun uralkodójának választottak, és visszaemlékezik a választásához vezető út egy fontos momentumára, történetesen egy fiatalkori csínytettére. A KéT másik csúcspontja ez a sztori, a fordítás itt is tökéletesre sikeredett, olyannyira, hogy számomra bizonyos pluszt is jelentettek a vicces szófordulatok olvasás közben. Na de ezek mellett Mignola sem tétlenkedett ám, sok-sok vizuális poénnal szórta meg a képregényt, elég csak a hatalmas ujjlenyomatra gondolnunk, ahogy a személyzet egy tagját "lapította szét" egy hatlamas ujj. Aki nem olvasta, annak furának tűnhet ez a hatalmas ujj dolog, de higyjétek el, meg van ez magyarázva, hogyan is született meg ez a karakter. :) Hopp, eszembe jutott, hogy Rusty mellett csinált már ilyen viccesebb képregényt Mignola, ez pedig az Amazing Screw-on Head volt, amit szintén melegen tudok ajánlani. (nem, nincsen részesedésem Dárkhorszéknál) Rustyra visszavezetve a szót: szokásos gyönyörű rajzok, szigorúan szögletes keretű panelekben elmesélt fordulatos sztori, ami szintén maximálisan használja ki a rendelkezésére álló helyet, a mellékszereplők pedig legalább annyira viccesek és fontosak, mint maga az Elnök. Hidegen szeretem, de melegen ajánlom. (huh, ez is mehetett volna a yaoi mangás szóviccek közé:))

Végül, de nem utolsósorban jött a levezetés, ismét a zseniális Roman Dirge vezényletével: Lenore. Talán az első számban volt utoljára Lenore, azóta Dirge más és más teremtményeivel ismerkedhettünk meg, de hát az aranyos és halálos kislányt lehetetlen elfelejteni. Kivéve persze azoknak, akiket már eltett láb alól az ártatlanság mintaképének is beillő (E)Le(o)nor(a)e. A Mágikus Muffin egyoldalas ismét a megszokott színvonalon operál, kicsit a South Park szintű humort juttatva az eszembe. Bár itt nem Kula bácsi osztja az észt, de kapunk egy mágikus muffin manót, aki aztán annak rendje és módja szerint megkapja a magáét fontoskodó és legfőképp kíváncsi természete miatt, no meg mert Lenore nagyon is szereti a muffint. Jelen esetben mindennél jobban. :) Lenore különszámot legközelebb!

Az új szám tehát általam kivesézve, remélem ti is minél többen olvasgatjátok ezt a kis (ill)legális kiadványt, mert a poszt írásakor ennél jobb tevékenységet elképzelni sem tudok. Annyit viszont még esetleg mondanék, hogy maradjon meg ez a sokszínűség a továbbiakban is, és legyen valamikor Black Cross! :)
Szó volt róla, hogy a valahányadik számtól kezdve csak rendelésre lehet megrendelni az épp aktuális számot, nos ez eddig nem történt meg, majd kiderül. Jó mulatság volt! :)

És igen, meg is lehet rendelni: katranyestoll.uw.hu