Blood Seal - Eternal Mermaid

(23. tv special - 2011.)

A 2011-es Lupin-special több szempontból is mérföldkő - de csak szépen sorjában.

Először is fontos leszögezni, hogy a filmek és specialok között alapvető különbségek vannak. A mozifilmek, mint amilyen például a Cagliostro kastélya rendre nagyobb költségvetéssel készülnek, a rendezői székbe a szakma egyik nagy guruját ültetik, és a végletekig kidolgozott történetük van. Nyilván azzal az igénnyel készítik őket, hogy a mozikban méltó versenytársai legyenek az élőszereplős blockbustereknek, és a japán mozis listákat elnézve ez elég gyakran sikerül is nekik.

A specialok már jóval szerényebb pénzből készülnek, a premierjük a tévében (OVA esetében videón, dvd-n) van, és ehhez a médiumhoz ezer szállal kötődnek. A rendező személye nem feltétlen kisebb név (például a nemrég elhunyt Osamu Dezaki öt specialt rendezett), de a kisebb büdzsé már mindjárt megszabja, hogy hányan és milyen szakemberek kerülhetnek a stábba. A küllem, maga az animáció, esetleg a zene (Lupin esetében ez nyilván nem áll fenn, Yuji Ohno vasmarokkal irányítja Harmadik Lupin zenei világát) láthatja kárát ennek, a történetvezetés pedig rendszerint maximum csak egy hajszállal jobb egy átlagos tévéfilmnél.

Az animék világában egy bejáratott brandben a készítők képtelenek a rajongók által elvárt tempóban gyártani a mozikat, ezért a figyelem fenntartása, illetve a rajongótábor gyarapítása miatt inkább a gyakoribb megjelenési lehetőséget biztosító special formátumhoz nyúlnak. Harmadik Lupin esetében ez már egy jó ideje évi egy specialt jelent, ami egy nagyon jó szám, pláne ha azt nézzük, hogy az elmúlt évtizedben nem egy korrekt, sőt szerethető animét láthattunk.

A legutóbbi special, a Last Job (Az utolsó meló) bemutatóját megelőző időszakban (kábé egy éve) mindenki azt találgatta, hogy mit jelenthet a cím. Lupin szögre akasztja összes eszközét, és nyugdíjba vonul, hogy ott számlálgassa a pályafutása alatt összeszedett pénzkötegeket? Esetleg a gond még ennél is nagyobb, és a nulla érdeklődés miatt kényszerül pihenőre kedvenc karakterünk? Szerencsére egyik sem, bár a valódi ok legalább ennyire szomorú volt: a szinkrongárda cseréje sajnos elkerülhetetlen volt.

A szinkronszínészeket Japánban elképesztően nagy rajongás övezi, ami csak hatványozódik egy ilyen kultikus brand esetében. Bár ez egy másik cikket érdemelne, de dióhéjban fontos összefoglalnom a szinkronok történetét, hogy megérthessük, miért (is) lesz emlékezetes film a 2011-es special, és miért is Last Job a 2010-es cím.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján járunk. A Harmadik Lupin manga sikerén felbuzdulva készült első sorozatban Yasuo Yamada azóta legendás szinkronszínész (seiyuu) volt Harmadik Lupin hangja, akivel azóta is sokan azonosítják a karaktert. (Yamada volt többek között egyébként Harry Calahan japán hangja is a Piszkos Harry-filmekben.) 1971-től (ebben nem vagyok biztos, mert az 1969-es keltezésű pilot film egyik változatában is őt halljuk) adta tehát a hangját kedvenc tolvajunknak, egészen 1995-ben bekövetkezett haláláig. Nem csoda tehát, hogy a körülbelül 25 év alatt a köztudatba ivódott, jól ismert hangtól fájó szívvel búcsúztak a rajongók. Yamada halála előtti óhaja volt, hogy ha készül még Lupin-film, akkor ő a legszívesebben Kanichi Kuritát látná (hallaná) utódjául. Az óhaj teljesült, így Kurita 1995 óta a hivatalos Lupin-hang. Az első film Yamada nélkül a Farewell to Nostradamus volt 1995-ben, ennek a végén a következő felirat volt látható: "To Yasuo Yamada, Eternal Lupin the Third: Thank you!"

Kurita tehát nehéz helyzetben volt, de mivel hangja némi játékosságot vitt a karakterbe, gyorsan megszerettette magát a rajongókkal, nem mellesleg ideje is volt rá, hiszen az azóta készült összes special az ő hangján szólalt meg. A változás nem is az ő személyét érinti, de el tudjuk képzelni, hogy mit jelenthet a rajongóknak a több évtized utáni váltás.

A változás Zenigatát érinti. Goro Naya ugyancsak 1971-től (vagy 1969) adja a hangját a morgó rendőrfőnöknek, azonban Yamadát túlélve a kétezres évek végéig tökéletesen aktív volt. (Az eredeti Star Wars-trilógiában ő adta Obi-wan Kenobi hangját.) Gondoljunk bele, hogy egy majd’ negyven éves pályafutás áll a háta mögött, generációk nőttek fel az őáltala szinkronizált dühös Zenigatán – a váltás mégis elkerülhetetlen volt. Néhány éve ugyanis sajnálatos módon rákot állapítottak meg nála, daganatot találtak a torkán. Aki látta a tavalyi specialt bizonyára emlékszik, hogy a történet szerint Zenigata a film elején meghalt (természetesen látszólag): erre pont azért volt szükség, mert az egyre rosszabb állapotban lévő Naya néhány mondatos szerepet el tudott még vállalni, egy másfél órás special azonban már megterhelő lett volna a számára.

A Last Job tehát a szinkronszínészek egy részének, köztük Naya utolsó munkája, az utolsó special, amiben a régi, megszokott hangok hallhatóak. Ahogy Kurita 1995-ben volt nehéz helyzetben, úgy a Blood Seal többé-kevésbé új gárdájának kell felkötni a gatyáját. Egy gyors felsorolás: Lupin maradt Kurita, Jigen pedig Kiyoshi Kobayashi, míg Goemon Daisuke Namikawa, Fujiko Miyuki Sawashiro, Zenigata pedig Kouichi Yamadera hangján szólal meg ezentúl. Szerencsére jól megoldották a feladatukat: Zenigata még morgósabb lett, igaz kicsit másképpen elégedetlen, mint Naya esetében volt, de nem lett kirívóan rossz, és ez egy ilyen körülmények között történt debütálásból a lehető legjobb, amit ki lehet hozni.

A 2010-es Last Job felemás érzéseket hagyott bennem (nem is írtam róla), de most leszögezem, hogy a Blood Seal – Eternal Mermaid jó! Nem tökéletes, de rendben van. A viszonylag gyorsan elkészült angol feliratnak köszönhetően néhány héttel a japán debüt után nézhetjük is, egy kis google-tudással bárki pillanatok alatt fellelheti a filmet.

A történet szerint Lupin ismét egy (sőt kettő) rejtélyes kő nyomába ered, ami a már megszokott módon valami sokkal nagyobb kincshez vezeti hőseinket, akik először két alvilági szervezet közé ékelődnek, majd a főgonosz (akinek mi lehetne más a terve, mint hogy hatalmas hadsereget gyártson, és világuralomra törjön) felbukkanása után egyértelmű mederbe terelődik a történet.

Hőseinkhez csatlakozik egy kislány is, a 14 éves Maki, aki mesterének tekinti Lupint, és szeretné, ha tanítványává fogadná. A kérdés csak az, hogy mi köze Makinak, illetve a rejtélyes módon minden sérüléséből felépülő Misának a két kőhöz, illetve az általuk őrzött titokhoz?

Semmi extra tehát, visszafogott alaptörténet, ami nagyjából újrahasznosítja az összes eddigi klisét, fordulatot, de mindezt egyenletes ritmusban teszi, a korábbi felesleges butaságok nélkül. (Mondjuk a Hulkká változó ellenfelet kicsit erősnek éreztem.) Azért valami kis plusz is jutott az animébe: nagyon ritkán fordul elő, hogy Lupin múltját direkt módon vonják bele a sztoriba, de a Blood Sealben maga a nagypapa, Arséne Lupin is feltűnik, sőt szerves részévé is válik a kis hadjáratnak.

A Blood Seal annyiban más a korábbi specialokhoz képest, hogy az erőszak sokkal explicitebb módon jelenik meg. Ez nem jelent hatalmas kaszabolást természetesen, de a korábbi „ártalmatlan” leszámolások helyett most folyik a vér rendesen. Ami leginkább azért meglepő, mert a Blood Seal karakterdizájnerei ismét elővették a Ghibli-figurákat, tehát a Cagliostro kastélya karaktereit vették alapul a rajzolásnál, ami rendkívül visszafogott, szelíd küllemet kölcsönöz a szereplőknek, a kontraszt a vérrel pedig minden eddiginél erősebb. A készítők keze ezekben a jelenetekben érezhetően megremeghetett, a film teljesen felesleges momentumai rendre ezek a leszámolások: a kevesebb néha több.

A special hibájaként lehetne még felróni azt, hogy bár tényleg jó a forgatókönyv, mármint nagyon jól kiaknázza a karakter lehetőségeit, kicsit mégis unalmas, lassabb sodrású lett a végeredmény. Pedig a történet a néhány akciójelenettel együtt nem indokolja ezt, bőven lett volna benne annyi potenciál, hogy egy pergősebb anime kerekedjen belőle, de ezt leginkább annak tulajdonítom, hogy az egységnyi sztorit másfél órára húzták a szét a készítők. Ehhez bőven elég lett volna egyetlen óra, ahogyan azt már néhányszor meg merték kockáztatni, és akkor tényleg egy rossz szavam sem lenne.

A már említett Ghibli-szerű külső nem véletlen egyébként. A rendezői székbe az a Teiichi Takiguchi ült, aki több Ghibli-filmnél is dolgozott. A könyvek hercegében, és a Pom Pokoban is animátor volt, de a jellegzetes arcokat használta a The Piano Forest című animében is. Kissé homályos, gyönyörű színekkel kiegészülve a végeredmény nagyon szép lett, kiegyeznék, ha mostantól így néznének ki a szereplők. Fujiko például a legelső sorozatbéli (hetvenes évek) önmagára hasonlít, ami már magában pozitívum. Egyedül Lupin az, aki furcsán sikerült: nem rossz, mert a Blood Seal szövetébe simán illeszkedik, de a korábbiak ismeretében egy trükkös tolvaj kapcsán semmiképp nem szabadna, hogy az esetlen, vézna és kicsit jellegtelen jelzők felmerüljenek a nézőben.

Összességében tehát egy szórakoztató, intelligens specialt kaptunk, amiből a lehetőségekhez képest a legtöbbet hoztak ki az alkotók. Az új szinkrongárda nem okozott csalódást, de a küllemre és a forgatókönyvre sem lehet panaszunk. Talán Yuji Ohno megerőltethette volna magát a filmzene tekintetében, de hát ő letett már ezt-azt az asztalra, van miből szemezgetnie, és az sem igazán zavaró, ha a hatalmas életművéből néhány dolgot újra és újra eljátszik.

Bármilyen előzetes tudás nélkül is bátran ajánlható!

Farkas Dávid