Hello! Először is bemutatkoznék, raveon vagyok és néhány, az interneten publikált rendszeres és rendszertelen aktuális füzetanalizáló iromány által felbátorodva úgy döntöttem én is megírom szubjektív véleményemet. Főként az előfizetéseimről (DMZ, Hellblazer, House Of Mystery) lenne szó, ill. amit aktuálisan hazaviszek a képregényboltból. Fontos, hogy ezeket nem cikkeknek vagy kritikáknak szánom, egyrészt mert nincs ezirányú végzettségem, másrészt meg mert szerintem én ilyeneket nem is nagyon tudok. Egyszerűen csak az élményeimet, véleményemet vagy meglátásaimat szeretném közölni, hátha valakinek felkeltem az érdeklődését valamelyik képregény iránt. Ilyesmi.A Füzetelés itt folytatódik...
Hellblazer 243-244 – The Mortification of the flesh
Körülbelül ezért szeretem Andy Diggle dolgait. Nem ír olyan eget rengető sztorikat, de azokat viszont nagyon jól „oldja meg". Leonardo Manco rajzaiban egy ideig nem gyönyörködhetünk, ezt a két részt Guiseppe Camuncoli rajzolta, a következő két részt pedig Jason Aaron (a Scalped írója) és Sean Murphy vezényli majd le, hogy aztán a Diggle/Manco páros visszatérhessen John Constantine és Mako, a kannibál háborúmágus összecsapásával – aki olvasta az előzményeket, az szerintem velem együtt izgatottan várja már. De térjünk vissza a múlt havi és mostani epizódhoz. Vajon van-e olyan hely, ahol Isten nem lát minket? És ha igen meddig bírja az ember, hogy ne használja ezt a lehetőséget ki, hogy aztán úgy járjon-keljen, mintha mi sem történt volna. És mindez a Vatikánban? Grimaldi atya bűnt követett el az Isten által nem látott helységben és most napok óta nem tudja mitévő legyen, hiszen a végeredmény még ott van és nem lehet csak úgy kicsempészni. Szerencséjére (vagy sem), kap még egy lehetőséget és ez ki más lehetne, ha nem a láncdohányos nevető mágus, aki a szokásos pofátlanságával ugrik fejest a következő túlvilági problémába – meglepő konkluzióval. Mielőtt az ember kezdi elhinni Constantine-ról, hogy annyira nem is negatív figura, mindig tesz róla idejében – éppen csak annyit ami ehhez kell - , hogy el is hesegethessük ezen gondolatokat.Úgy látszik a Vertigonál tudják még, hogy kell két fontosabb történés között egy szórakoztató darabot bedobni – nem szeretek más kárára példálózni, de nemrég a Wonder Woman 18-19 akadt a kezembe, gondoltam megismerkedek a hősnővel egy kicsit és egyből feltűnt, hogy ez amolyan kitöltős sztori, de elképesztően nem szólt semmiről, a rajzai pedig abszolút nem oda illők voltak.
DMZ 29-31 - Blood in the game 1-3
Na végre! Ismét élvezetes és szól valamiről a DeMilitarizált Zóna története, nem is csodálom hogy néhányan feladták a Hidden War sztorivonal (DMZ 23-28) idején, hiszen a rajzok is csak az előtte lévők árnyékai voltak, az olvashatóságuk pedig jóval elmaradt az elvárásoktól – pedig az ötlet jó volt. Itt van viszont most nekünk a hat részes Blood In The Game, amiben megint haladunk egyet előre és mivel ez a képregény igencsak politikus és 2008-ban vagyunk, ami az USA-ban elnökválasztási évet jelent, Brian Wood mivel mással is rukkolhatna elő egy ilyen képregényben, ha nem választással. A kettészakadt ország – az USA és a Free States – ideiglenes kormányt szeretne létrehozni, állítólag azért, hogy lépjenek valamit a háború befejezése irányába és ahogy tőlük azt megszokhattuk, biztosítanak mindent, például négy hetes tűzszünetet és… követet a DMZ-ből. Akiről senki nem hallott eddig Manhattanban és ez a szokásos gyanús tekintetekre készteti a lakókat. Ezt használná ki egy DMZ-beli egyén, Delgado, aki a legkevésbé sem hasonlít egy jóledukált diplomatára vagy ilyesmi és ez az embereire is igaz. Brian Wood pedig rátapint a kérdésre, vajon mennyi ideig lehet az ember független egy válságállapotban lévő helyen… És mi van akkor, ha igazán nincs kire szavazni, választani azonban kell, mert ha másra nem is jó, arra biztos, hogy az ember elvileg demokráciában él és éljen ezzel a lehetőséggel. Mindeközben megjelenik még valaki a színen (ettől leesik az állunk, leginkább persze főhősünké) és még nagyobb kérdés, hogy mit keres ott? Bár volna egy tippem, viszont a kampány tudósításánál lévő riport utolsó kérdése ellentétben áll azzal, de hát itt senki nem tudhatja, hogy ki kivel van. Illetve de. Ha Matty valakire számíthat, az Zee, aki amúgy szerintem az utóbbi idők egyik legfrankóbb képregényes női szereplője, sajnálom, hogy Wood viszonylag kevesebbet szerepelteti vagy legalábbis nem szán neki komolyabb szerepeket mostanában. Az elején még nagyon átjött kedvenc ápolónőnk tapasztalata a DMZ-vel kapcsolatban ill. az ahogy meg tudja védeni magát, mostanában viszont nem annyira - persze a Hidden War részeket még megértem.A borítók a szokásosan jók és ahogy említettem, a rajzok is kezdenek megint rendben lenni – egyébként megnéztem, lényegében nem változott a se a kihúzó, se a színező személye. A 31-ik számhoz, akárcsak a legutóbbi HBhez, kapunk egy kis ízelítőt a most induló Madame Xandauból.
House Of Mystery 1 – The first drink is on the house
Ritkán van olyan, hogy az ember hosszú idő óta vár valamit és végül az 100%-ig olyan is lesz, amilyet elképzelt. Én a HOM-mal vagyok most így, tavaly nyáron hallottam először róla (A Madame Xandau-val és az Unknown Soldier-rel egyetemben) és amint megtudtam, miről is lesz szó, tudtam, hogy ez nekem kell. Amikor pedig felkerült a newsarama-ra egy oldal mutatóba, akkor nem volt semmilyen további kérdésem.A DC-nek régen volt két sorozata, a House Of Mystery és a House Of Secrets, előbbi a DC Univerzumbéli Káin tulajdona míg a másik Ábelé. Matthew Sturges és Bill Willingham pedig gondoltak egyet és előkapták a Misztikum Házát, hogy új életet leheljenek bele – Káin nélkül. Az alapötlet ugyanis a következő: néhány ember különböző korokból a házban ragadnak. A Ház kiszolgálja őket étellel és itallal, de nem hagyhatják el azt és nincs se újság, se tévé. A Házba viszont más is betévedhet és szabadon járkálhat. Mielőtt még az unalom meghülyítené az öt kiválasztottat, kitalálják, hogy éttermet csinálnak a Házból, de nem pénzzel kell fizetni, hanem történettel. És itt jön a sorozat korlátlan lehetősége, amit az írók feltehetőleg igyekeznek is majd kihasználni. A Házban rekedtek történetét Sturges írja és Lucca Rossi rajzolja, míg az elmesélt történetekért Willingham a felelős, a vizualításért pedig mindig más – most éppen Ross Campbell, a következőnél Jill Thompson, utána Sean Murphy… A borító Sam Weber munkája és feltehetőleg ő lesz végig az amúgy ígéretes fedlapok készítője. Említettem, hogy Káin nélkül fog futni a sorozat, azonban az első két oldalon ő látható és frissiben legyilkolt testvére, amikor Káin felfedezi, hogy háza úgy ahogy volt eltűnt. Tetszik, hogy a rajzok nem hajaznak teljesen a két figura régi megjelenítésére (persze a fejek megmaradtak), ugyanakkor nem valami teljesen nem illő újjal rukkoltak elő. Ahogy a címtől várhatjuk, a rajzok hozzák a misztikus/ horrorisztikus hangulatot, a pár amelyik végigüldözi egyik leendő főhősünket a füzeten keresztül, különösen tetszettek ilyen szempontból. A mostani elmesélt történet, mely a „The Hollows" címet kapta elég beteg lett – mindemellett nekem tetszik - és ebből viszonyítva kábé számíthatunk is rá, hogy majd miket várhatunk, változatossága azonban feltehetőleg mindig üdítően fog hatni. Aki esetleg most kezdene bele valami füzetbe, annak a House Of Mystery-t csak ajánlani tudom.
Azok közé tartozom, akik egyszer leléptek a képregényes ösvényről és csak később tértek vissza, felfedezve a felnőtt képregényeket (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt olyan év amikor ne vettem volna képregényt). Amikor az ember újra benne van a képregényezésben, csak nem tudja megállni egy idő után, hogy ne nézzen bele néhány szuperhősös cuccba, akármennyire nem vár semmit tőlük. Hát én se vagyok különb és a gyerekkoromban számomra kedvesebb DC néhány figurája felé fordultam. Batman érdekes lehet még, de valószínűleg nem a fősodorbeli történetei és elriasztanak az öt-hat füzetfélén keresztülívelő sztorijai, mint most a RIP. Wonder Womant és Flasht nem igazán ismerem, a JLA és JSA pedig alapból kilőve, mert eddig nem olvastam olyan jó sztorit, amiben mindenféle igazságbajnokok együtt nyomulnak. Maradt hát a Nagyfiú, akinek John Byrne általi történetei gyerekkorom meghatározói. Úgy döntöttem, ha nem is fizetem elő a címeit, ha lesz, megveszem, egyelőre próbálkozom vele.
Action Comics Annual 11 – Last Son Conclusion
Ahogy a cím is mutatja, elérkeztünk a Kripton ténylegesen utolsó fiához kapcsolódó sztorihoz, ami lezár mindent. Vagyis majdnem mindent, ahogy a képregényektől megszokhattuk. Néhány füzetet már vettem pár hónapja, azokból nagy meglepetésemre kiderült, hogy Szu*k van egy fogadott fia, Chris aki szintén kriptoni. Okozhatott is valami affért, mert utána sírt egy sort hogy Daddy Clark (na ezen a néven kábé olyan vigyorral vegyes ledöbbenést lehetett észlelni az arcomon, melyet akkor produkáltamutoljára, amikor megláttam, hogy Superman az egyik JSA részben tejet iszik) majd nem tud megbocsátani, de persze az igazság és az amerikai út bajnokáról van szó, szóval nem volt semmi bünti végül.Érdekesen lett megcsinálva ez az annual, mintha a hátterekért és a figurákért külön alkotógárda felelne, pedig mindkettőt a Kubert/ Delgado páros csinálta. A figurák nem mondanám, hogy tetszettek, de mindezt csak halkan jegyzem meg, mert nekem a szuperhősképregények csilivili színezése alapból nem jön be és tudom, hogy mennyire meg tudja változatni a jó rajzokat is. A hátterek viszont nagyon szépek lettek, többször is végiglapoztam, hogy szemügyre vegyem a kissé megtépázott Metropolist. (Egyébként miféle adókból építik újjá ezeket a városokat?) Akármennyire nem tetszettek a figurák, Kubert az elején jól eltalálta azt a két oldalt, ahol Szupi és Luthor érvel a saját dolgait illetően és mennek a pofavágások, szerintem mókás lett. Meg kellett különben állapítanom, hogy a sportos, fiatalabb képi megjelenésű Luthor spéci fegyverekkel a hátán legalább annyira a helyén tud lenni, mint a kissé idősebb és dagadt, akit legszívesebben az íróasztala mögé képzelünk el, szivarral a szájában.
Ebből a számból végülis kiderült számomra, hogy Chris General Zod és Ursa fia, akik a Fantom Zónában voltak foglyul ejtve és akik a megmaradt kriptoniak bünöző része, néhány társukkal egyetemben. A végeredmény nem volt meglepő, hosszú távon valószínűleg nem lett volna tartható az, ami az elmúlt hónapok lényegét adta Superman füzeteiben. A kiadvány végén van egy kis összegző a szereplőkről kezdőknek, ami nekem is jól jött, mert igazából sem Supergirl eredetét nem ismertem normálisan, sem a Daily Planet szerkesztőségét teljesen.
Superman 676 – Memorial Day
Kivételes alkalom, hogy egy Alex Ross borító tetszik. Na nem azért mintha nem ismerném el Ross tehetségét, de valahogy én soha nem úgy képzeltem el a szuperhírókat, ahogy ő le szokta festeni. A füzet tartalma nem túl bonyolult, Superman visszaemlékezik arra, amikor először találja szembe magát Grundyval és segítségére van a Green Lantern – nem a mostani, valamelyik előző, amelyik a JSA-ben van, miközben Luthor a háttérben tevékenykedik ahogy szokta. Kábé ezzel mindent el is mondtam a füzetről, egyszeri olvasmánynak pont elég.Dc Universe Zero
50 centes sztori, afféle kedvcsináló a Final Crisishez, Grant Morrison és Geoff Johns tolmácsolásában. Ha nem is szól semmiről a szép rajzokért megérte. Abból a három oldalból ami a Spectre-ről szólt, arra következtetek, hogy lehet, hogy ez a figura engem érdekelne – amennyiben egy kicsit sötétebb történetek dukálnak hozzá.
