Létezik még igényes popzene, méghozzá nem is akármilyen, és ami még ennél is érdekesebb, a The Do debütáló albuma sokkal többet tesz le az asztalra ennél: egy sokszínű, minden dalban újat mutató albumot hoztak össze. Lássuk hát.
Csapjunk is egyből a közepébe. Az indító Playground hustle alapján meg nem mondtam, hogy ez egy nagyszerű album lesz, hisz bár jó számmal van dolgunk, nem tudok eltekinteni a magát kellőképpen eladott Avril újabb próbálkozásaiban használt doboktól, melyek elég hasonlóan szólnak. Aztán persze kiütközik a különbség a szám vége felé, mikor ebből a kántálásos, dobos számból kihozzák a maximumot, és egy elég jó befejezést kanyarítanak neki. Kezdődik a varázslat.
A második az At last címet viseli, mely aztán már tényleg megmutatja a srácok tehetségét. Egy egyszerű témát bontogat, kellemes gitárokkal, az énekes csajszi hangja pedig nagyon szép. Van ennek egy olyan hangulata, ami a 60as évekbe repít vissza minket, pedig végülis semmi sem indokolja ezt, mert azért viszonylag modern hangszerelésű számról van szó. A dal egyszerűsége ellenére nem tűnik hosszúnak a játékidő, teljességgel élvezhető darab.
Aztán megérkeztünk az album egyik bástyájához, az első kislemez On my shoulders-hez. (videó alább) Ismét egy teljesen egyszerű dallam, de a csaj hangja nagyon felhúzza az egészet. Egyébként ez volt az a szám, illetve klipp, amikor beleszerettem az egészbe. Szokványos pop szám felépítésű, mégis jelenleg az egyik kedvenc számom. A klipp pedig különösen jóra sikeredett, ahogy az énekes csaj esetlenül bolyong, egyszer egy legbájosabb lányok a klippekben 3x-t tuti megnyerne… Egyébként nem hiába választották ezt a számot első kislemeznek, messze úgy a legpopulárisabb darab a lemezen, hogy nem válik unalmassá századik hallgatás után se. Az ezrediket még nem próbáltam.
Az elkészült videó tehát a kedvencem, íme:
Mondtam már, hogy a csaj gitározik is? Egész jól csinálja, és nagyon is jól áll a kezében a hangszer. A song for lovers egy lírai szerzemény, mely ugye elengedhetetlen minden lemezről, pláne, ha az egyik tag nő. Nem a kedvencem, de szintén szerethető.
Egy kis hangdemonstráció következik a the bridge is broken-ben, ahol ismét a magas hangokat próbálgatja Olivia, természetesen nem sikertelenül. Ritmusos szerzemény, de nem hiszem, hogy evvel jönnének ki második kislemezként. Ahogy a stay (just a little bit more) sem egy ilyen szám, de szerencsére nem is kell ilyennek lennie. Régi hagyományok felelevenítése folyik itt bizony, minimális zenei kísérettel: ha van, akkor az nagyon igényes hegedű, vagy érdekes gitár hangok, és inkább Olivia most kicsit szelídebb hangjára koncentrálunk, ahogy mondjuk azt a capella tenné valaki, csak most egy szólamban. (van egyáltalán ilyen?) Unassasi laulelet is hasonló, itt csúcsosodik ki igazán, hogy mit lehet elérni folyamatos fokozással, ha van egy jó hangú énekesnőnk és egy kis fantáziánk.
Felesleges is lenne felsorolni, hogy melyik szám miért jó, mert mindegyik egyszerűen működik. Nem volt kifogásom egyáltalán a lemezzel kapcsolatban, szépen összerakott anyag.
Innentől kezdve a lemez számai közt előfordul tipikus, a Do-hoz, mint zenekarhoz nem igazán illő, igazán nőialbumos szám (when was i last home), illetve a itt jön a korong második csúcspontja, a Searching gold. Atmoszféra teremtésből jeles, katarzis erejű betétekkel. De van itt még instrumentális átkötő darab, ami szintén árulkodik a tagok zsenialitásáról, ami ugye elég ritka volt eddig a szokványos értelemben vett pop albumokon. A záró in my box pedig teljesen széttorzított hangjai és rövidsége miatt egy elég fura, de hatásos lezárását jelenti az egésznek.
Érdekes, hogy sok szám sokféle alapanyagokból táplálkozik, mégis képes összeállni egy jól műdödő egésszé. Ezért is tartom ezt az albumot az utóbbi időszak legjobb soft rock/ pop lemezének. Igenis, ilyenek kellenek a Vivára, meg Mtv-re, és nem lesz min húzni a szánkat, hogy milyen szarokat hallgatnak a mai tinédzserek!
