Időközben gyűlt néhány hazai ismertető/kritika a Scars on broadway albumról.
Egyenlőre ennyi, de ezekhez még jönnek majd Chavez bravúros gondolatai is. :)
SOB írások
2008.08.16. 22:06 | fdave | 4 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://zongo.blog.hu/api/trackback/id/tr17619132
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Chavez 2008.08.19. 03:15:35
Oké, én jövök!
Scars On Broadway - S/T
Amikor megígértem, hogy írok a lemezről, két dolgot megfogadtam magamban! Az egyik, hogy a lemezt még csak véletlenül sem fogom majd a Systemhez mérni (bár nagyon szeretem őket, igazi hivőnek azért semmiképpen sem tartanám magamat), a másik pedig, hogy előtte nem olvasok el egyetlen kritikát sem, hogy még csak tudat alatt se legyek befolyásolva! Na oké, Fdave véleményét egyszer azért elolvastam, de időközben némi alkoholos tisztitítófolyadék segítségével már azt is sikerült eltávolítanom a memóriából, szóval majdnem tiszta fejjel estem neki előbb a polcos szekrénynek, majd ezután enyhén vérző homlokkal pedig a lemez meghallgatásának.
Az indítás majdnem kirúgta alólam a széket, pedig nem vágytam mégtöbb otthoni balesetre. Nem tehetek róla, imádom ha egyből a lovak közé való odabaszás van, és ez a zúzós, tempós nyitány engem egyből szíven talált. Az ezt követő jóval higgadtabb Funny még szintén nagyon meggyőző volt, majd ezután két szám erejéig unatkozni voltam kénytelen egy kicsit. A punkosabb Exploding/Reloading még csak-csak kedvemre való lett volna, de a totálisan elmeroggyant, hippigyilkos Stoner-Hate alatt már húzni voltam kényszerű a szájacskámat, hiába itt a legfeszesebb a tempó. Aztán a megfelelő gyógyszerek bevétele után Daron-ék úgy tűnik, hogy sikeresen visszatértek a kegyetlen valóságba, mert két remek kis darkos hangulatú nótával (Insane, World Long Gone) sikerült is gyorsan kiengesztelniük. Majd a tisztességesen összerakott dalokból álló, de nekem kicsit unalmas átmenet után az Enemy-t nyitó isteni funky-s gitártéma újra felrázott, arra ingerelve, hogy azonnal kézbevegyem a gitáromat, és gyorsan lemásoljam a hangzatos riffet. Az ezután érkező visszafogottabb, dallamosabb nóták közül engem főleg a nagyon hangulatos 3500 fogott meg, majd a célvonal felé tartva még a psychometálos Cute Machine-nél, és a sort záró, korábbról már ismert They Say esetében éreztem némi merevedést. De ekkor már főleg a derekamban.
Na, akkor a summa-summárum:
Eklektikus egy album, meg kell hagyni! Nem ártott volna némi koncepciót is kitalálni a dalokhoz, mert bár ez egy hangulatos, jól megírt lemez, nekem egy picit kaotikus. Mintha tényleg csak a próbák során született különböző stílusú ötleteiket és hatásaikat akarták volna a srácok lemezre rögzíteni, mindezt random számsorrendben. Érdekességnek, sideprojectnek tökéletes, és egy jó darabig még hallgatni is fogom, de nekem ez nem elég odabaszós, hogy az év végéig kitartson.
Nálam ez:
10-ből 7 karóra szúrt véres csecsemőfej
Scars On Broadway - S/T
Amikor megígértem, hogy írok a lemezről, két dolgot megfogadtam magamban! Az egyik, hogy a lemezt még csak véletlenül sem fogom majd a Systemhez mérni (bár nagyon szeretem őket, igazi hivőnek azért semmiképpen sem tartanám magamat), a másik pedig, hogy előtte nem olvasok el egyetlen kritikát sem, hogy még csak tudat alatt se legyek befolyásolva! Na oké, Fdave véleményét egyszer azért elolvastam, de időközben némi alkoholos tisztitítófolyadék segítségével már azt is sikerült eltávolítanom a memóriából, szóval majdnem tiszta fejjel estem neki előbb a polcos szekrénynek, majd ezután enyhén vérző homlokkal pedig a lemez meghallgatásának.
Az indítás majdnem kirúgta alólam a széket, pedig nem vágytam mégtöbb otthoni balesetre. Nem tehetek róla, imádom ha egyből a lovak közé való odabaszás van, és ez a zúzós, tempós nyitány engem egyből szíven talált. Az ezt követő jóval higgadtabb Funny még szintén nagyon meggyőző volt, majd ezután két szám erejéig unatkozni voltam kénytelen egy kicsit. A punkosabb Exploding/Reloading még csak-csak kedvemre való lett volna, de a totálisan elmeroggyant, hippigyilkos Stoner-Hate alatt már húzni voltam kényszerű a szájacskámat, hiába itt a legfeszesebb a tempó. Aztán a megfelelő gyógyszerek bevétele után Daron-ék úgy tűnik, hogy sikeresen visszatértek a kegyetlen valóságba, mert két remek kis darkos hangulatú nótával (Insane, World Long Gone) sikerült is gyorsan kiengesztelniük. Majd a tisztességesen összerakott dalokból álló, de nekem kicsit unalmas átmenet után az Enemy-t nyitó isteni funky-s gitártéma újra felrázott, arra ingerelve, hogy azonnal kézbevegyem a gitáromat, és gyorsan lemásoljam a hangzatos riffet. Az ezután érkező visszafogottabb, dallamosabb nóták közül engem főleg a nagyon hangulatos 3500 fogott meg, majd a célvonal felé tartva még a psychometálos Cute Machine-nél, és a sort záró, korábbról már ismert They Say esetében éreztem némi merevedést. De ekkor már főleg a derekamban.
Na, akkor a summa-summárum:
Eklektikus egy album, meg kell hagyni! Nem ártott volna némi koncepciót is kitalálni a dalokhoz, mert bár ez egy hangulatos, jól megírt lemez, nekem egy picit kaotikus. Mintha tényleg csak a próbák során született különböző stílusú ötleteiket és hatásaikat akarták volna a srácok lemezre rögzíteni, mindezt random számsorrendben. Érdekességnek, sideprojectnek tökéletes, és egy jó darabig még hallgatni is fogom, de nekem ez nem elég odabaszós, hogy az év végéig kitartson.
Nálam ez:
10-ből 7 karóra szúrt véres csecsemőfej
fdave 2008.08.20. 20:18:02
Köszi Chavez!
Mióta megírtam az enyémet, ahol azért még fikáztam kicsit a Serious-t, szinte azt hallgattam a legtöbbet, és egyre jobban tetszik az is. Mondjuk már ott tartok, hogy már majdnem az egész tetszik. Sőt kosarazás közben dumáltuk haverommal, hogy így visszagondolva a Serj album is milyen jó volt. Pedig nem egészen, de valahogy ebben akkor ott egyetértettünk. :)
Az Enemy eleje tényleg kurva jó, a 3005 meg gitárral játszogatva is egyszerű, de hatásos. Hát még a csodás hangommal. Bár meg kell hagyni, Manson nevét tök dallamosan tudom kiejteni. :)
Mióta megírtam az enyémet, ahol azért még fikáztam kicsit a Serious-t, szinte azt hallgattam a legtöbbet, és egyre jobban tetszik az is. Mondjuk már ott tartok, hogy már majdnem az egész tetszik. Sőt kosarazás közben dumáltuk haverommal, hogy így visszagondolva a Serj album is milyen jó volt. Pedig nem egészen, de valahogy ebben akkor ott egyetértettünk. :)
Az Enemy eleje tényleg kurva jó, a 3005 meg gitárral játszogatva is egyszerű, de hatásos. Hát még a csodás hangommal. Bár meg kell hagyni, Manson nevét tök dallamosan tudom kiejteni. :)
Chavez 2008.08.21. 01:25:28
Ma hallgatva a lemezt, csak még jobban meg tudom erősíteni a fenti véleményemet.
Rockerszívemnek továbbra is a Serious a lemezről az abszolút kedvenc, sötét lekivilágom még mindig az Insane-t és a World Long Gone-t szereti, igényes zenét szerető énem pedig továbbra is a 3005-ért rajong.
Annyi változás van, hogy kezdek megbékülni a többivel is, de érzem, hogy el fog kopni a lemez hamarosan.
Rockerszívemnek továbbra is a Serious a lemezről az abszolút kedvenc, sötét lekivilágom még mindig az Insane-t és a World Long Gone-t szereti, igényes zenét szerető énem pedig továbbra is a 3005-ért rajong.
Annyi változás van, hogy kezdek megbékülni a többivel is, de érzem, hogy el fog kopni a lemez hamarosan.
