Raveon Bosszú Angyalai cikke, illetve a most következő után tényleg nem mondhatjátok, hogy hanyagoljuk a képregényeket. Mert nem is. :)

Ja és még valami: remélem találkozunk a börzén, mert most már végleges: nem fog semmi sem közbejönni, mert nem engedem, és én is ott leszek. Legyen sok közös börzés fejnélküli fotó, hogy aztán azt lehessen itt is terjeszteni. :) Na de elég a szóból...

Last Train To Deadsville

Fél óra. Lehet, hogy sokat is mondtam, de maximum ennyi. Ennyi kell ahhoz, hogy valaki letudja ezt a négyrészes minit, és utána mosolyogva távozzon.

A Dark Horse által jegyzett képregény 2004-ben jelent meg, az alcím mindegyikhez az "a Cal McDonald mistery", amiből egyértelműen kiderül, hogy a Criminal Macabre képregények főhősével talákozhatunk itt is.

Cal McDonald egy detektív, és segítőjével, az enyhén szólva is furcsa kinézetű Mo'lock-kal együtt képtelenebbnél képtelenebb ügyeket oldanak meg. Különböző túlvilági lények szanálásával bízzák meg őket, az első füzet elején is egy ilyen akció közben kapcsolódunk be a történetbe. A kellemesen ponyvás hangulat, illetve a számtalan furcsa szerzet jelenléte egy furán vonzó egyveleget alkot, amit igazából semmi sem indokolna. Csakhogy az ember imád nevetni, és legtöbbünknek valamilyen érthetetlen okból kifolyólag vonzóvá válnak a cseppet sem tökéletes, sőt attól megfelelően távol helyezkedő történetek. Elég csak a b-filmek elképesztően masszív rajongótáborára gondolnunk, akiknek nagy valószínűséggel ez a képregény is bátran figyelmükbe ajánlható.

Frankenstein szörnyére hajazó barátja, és Cal együtt egy tökéletes párost alkotnak, ehhez csapódnak szépen sorban a többiek, így egy vonzó nő is, Sabrina Lynch személyében.

Az alapkonfliktus elég gyorsan körvonalazódik, és persze a második füzet után nyilvánvalóvá is válik, hogy ezt senki sem gondolta komolyan. Egy fiú tévedésből kiszabadított egy nagyon gonosz szellemet, aki aztán nagyon sok galibát okoz. Az emberek átváltoznak, és teljesen felfordul a környék élete. Cal pedig a megoldás nyomába ered, segítőtársai segítségével. A Constantine-paródiának pont beillő alkotás minden, a témában eddig előszeretettel használt fordulatot felhasznál: szellemseregek, átváltozott emberek, varázsigék.

Az igazság az, hogy a képregénynek egyszerűen nincsen mélysége. Örömmel elmerülünk a rosszban, sodródunk a lineáris történettel, de egy percre sem érezzük azt, hogy ennek a történetnek valami hátsó szándéka, mélyebb mondanivalója lenne. Pozitívum viszont, hogy látszólag nem is törekedtek erre az alkotók.

A képregény zsenialitása ellenben a humorban van. A poénok az első két füzetben nagyon hangsúlyos részt foglalnak el, hála az égnek. Ilyen gyorsan még nem sikerült főhőst megkedvelnem, mint itt. Steve Niles nagyon érti a dolgát, olyan párbeszédeket írt, melyek eladják az egész sztorit. Bárki szívébe sikerrel lopná be magát Cal néhány oldal után is, annyira hűvös és cinikus, hogy a legkarakteresebb badass képregényhősöket idézi. A szépsége az, hogy így ismeretlenül is, úgy, hogy igazából csak egy semmiség történik meg vele, néhány mondata után mégis ő lesz az egyik elsőszámú, szerethetően gonosz, cinikus főhősünk. Az elmaradhatatlan cigaretta ott lóg állandóan a szájában, valamint egy szükségszerűen töltött fegyver az egyik kezében. Néhány kiszólása Spider Jerusalem-et juttatta eszembe a Transmetropolitan-ből. A sok féktelen eszetlensége után az már csak hab a tortán, amolyan utolsó döfés a rekeszizmoknak, hogy az utolsó füzetben előtör a lelkiismerete, és monológjában előadja, hogy ha valaki csak egy szellem irányítása alá került, nem szabad megölni, mert az nem tisztességes. Csak jól helyben kell hagyni, hisz élhet még utána. Azonban ha valakit meg is szálltak, és már képtelenség megmenteni, akkor lehet öldösni. Pechjére, vagy éppen ellenkezőleg, a tömegeket csak irányítja valami, így aztán hatalmas verekedésnek lehetünk szemtanúi. Férfinemű képregényhőshöz méltóan nem hanyagolhatja a másik nemmel való kapcsolattartást sem, de itt ez is kicsit kifordítva jelenik meg. Aztán persze szépen összemelegszenek szíve választottjával, bármilyen furcsán is hangzik ez így leírva Cal-el kapcsolatban.

Az egész utolsó füzet tekinthető finálénak, gigantikus csaták zajlanak a szemünk előtt, melyek után egy nyugodalmas utolsó néhány panel lezárja ezt az eszeveszett utazást. A legvégén a vérző főhős még mormol valamilyen cinikus szöveget, csak hogy lássuk, még ilyen helyzetben sem hazudtolja meg önmagát, aztán kiúsznak a képből.

A rajzért Kelly Jones felelős, a színezőjével együtt egy rendkívül élvezhető képregényt hozott össze. Néhány fejnél érezhető a bizonytalansága, azonban ehhez a történethez nagyon jól passzolnak a rajzai. A füzetek elején egy-egy színezetlen, fekete-fehér rajzát csodálhatjuk meg, ami alapján tényleg látható, hogy nagyon tehetséges rajzolóról van szó. A másvilági lények ábrázolása nagyon markáns, karakteres figurákat eredményezett, kicsit talán a legutolsó főellenség igazi formája volt megmosolyogtató: az eredeti külsejével sokkal tekintélyt parancsolóbb volt. Ennek felfedezését meghagyom mindenkinek, üdítő színfolt volt a kaszabolós, nyomozós történet közepette.

Minden eszköz adott tehát egy tipikus, kicsit talán Dampyr-re hajazó történethez, mely a hasonló filmek legjobbjait idézi. A tényleg szórakozásra hajtó, de azt tényleg nagyon jól visszaadó, és középpontba állító képregény egy nem elvesztegetett, nevetéssel teli fél órát szerez mindenkinek. Fél órát. Pont. Vagy kevesebbet.